Halköz Galéria, Debrecen

Hal Köz Galéria • Debrecen, Hal Köz tér 3. • Telefon/fax: 06 (52) 781 701 • Facebook

AZ A SZÍV ALAKÚ ŰR
Kiss Márta festményeiről

Kiss Márta képei portré-csendéletek, csend-életképek. Fontos bennük a nehézkedés, a földre súlyosodó tömeg mozdulatlansága, az arcok szinte növényien meditatív jellege. Ábrázolásaiban mindig a súlypontot keresi, azt a vándorló gömböt, amelyből kiindulva valakinek vagy valaminek a létezése kibillenthető önmagából, többé válik önmagánál, önnön szellemi lényegét tárja fel előttünk.
A tárlaton látható festményeket fokozati sorrendbe állíthatjuk, mégpedig azon egyszerű és roppant jellemző elvet követve, hogy az eleven jelenlét milyen mértékben tetten érhető egy-egy kompozíción. A többalakos képek szinte mindegyike tabló-szerűen hat, az ábrázolt figurák tekintetének sugara például talán csak a Képzeld el vásznán irányul határozottan a beszélgetőtársra. Amúgy még a Hallottátok pletykálkodói is maszk-szerű arccal révednek a semmibe, tekintetük csóvája a színpad különböző részeire beállított, nem egészen párhuzamos reflektorokként fut a végtelenbe.
Különösen árulkodó a Ma mit érzel két táblája, amely mintegy az interneten vagy pólókra nyomtatva terjedő vicces „közérzet-táblázatok” karikatúrasorainak művészeti eszközökkel „újrafelhasznált” változata. A keleti színház maszkjai itt az egyes érzelmeket tükröző arckifejezések kimerevített másai, ám ez itt és most a mi életünk színháza, a kép nézője mondhatni belenyúlhat a festmény terébe, és leakaszthatja, majd saját arcára illesztheti a hangulatához éppen passzoló álarcot. A Sorbanállók arc-együttesének szerkesztési elve nagyon hasonlóan működik, a megdermedt kifejezések halotti maszkjai elemelik egymástól a véletlenszerűen együvé került életeket, melyekről szinte ordít a „semmi közünk egymáshoz!” szomorú emberi alapgondolata. A Ma mit érzel keleties arcberendezésű, hangsúlyosan stilizált, merev arcdomborzataihoz képest a Sorbanállók vásznán a szociofotó-jellegű élesség teszi hangsúlyossá a komor tanulságot – nagyon is mélyről közünk van ezekhez az ellenséges arcokhoz, hiszen lepusztultságában is „ez a hazánk”, ám a szemlélő közösségvállalása elutasítással találkozik, a négy szereplő futballista-sorfalként betömörülve ver vissza bárminemű közeledési szándékot.
A kétalakos képek egymásra utalt, sokszor egymáshoz tartozó figuráinak egysége is mérsékelten szorosnak mondható. A Végtelen hívások két mobiltelefonáló fiatal lány-figurájának idomait kúszónövényként növi, terjengi be a kedvezményes percdíj – oppardon, a metafizikus idő, mely együttlét és különlét ideje egyaránt, hiszen ők egyazon padon ülnek, még sincsenek együtt; beszélgetnek, mégsem egymással – mindkettejüket a levegőben kúszó ezer láthatatlan szállal fonja magához egy-egy egészen távoli személy. Persze kombinatorikailag azt a misztikus lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy egymástól egyetlen méternyire, párhuzamos tekintettel előrenézve éppen egymással társalognak a közöttük feszülő térerőn keresztül. A Már megint valami hegedülő kislánya és a gyermek újságolvasó apukája elfordulnak egymástól, az egyetlen kapocs közöttük a képen rögzíthetetlen levegőrezgés, a szülő fülébe is nyilvánvalóan beszivárgó zene. Igaz, Kiss Márta szánt szándékkal nem zárja be ezt az utolsó kiskaput – gondoljuk csak el, mennyire mást üzenne a kép, ha az apa fején fülhallgatóval gépi muzsikát hallgatna az élő produkció helyett! A Jöjjön át egy teára és a De finom a sütemény párt alkotnak, hiszen míg az előbbi az angyali üdvözlet ikonográfiai elrendezését tükrözi (az angyalnak a fehér ruhás hölgy felel meg, Máriának, a befogadónak pedig, aki itt zenés meghívás perceptora, a férfialak), utóbbi pedig Szinyei Majálisából van mintegy átkopírozva, csak éppen az ottani zajos, jóllehet festőien beállított csoportozat itt egyetlen, visszafogott párocskára fogyatkozik. A Kirándulók szerelmesei sem borulnak egymásra, az ölelést, a közeledést mintha valami ellenállhatatlan, taszító mágnesesség tiltaná meg ebben az univerzumban. Mindenki saját léte és láthatatlan magzatburok-aurája foglya, ennek falát áttörni képtelenség. Testi érintkezés egyedül a hatalmas Radnóti-fej és a komikusan apró feleség-figura közt jön létre, itt azonban az irreálisan hatalmasra növekedett, holtsápadt költő-arc aligha hús-vér kapcsolatot sugall. A szimbolikus, művészeti figurák „újraábrázolása” egyébként több képen is kaján módon társat csempész a magányos szereplők mellé, a művészet életmegtoldó jellegét sugallva ezáltal. Emitt a molett Mona Lisa bazsalyog negédesen keretéből egy korántsem fitnesz-barát süteményt fogyasztó férfira, amott Modigliani női portréja elevenedik meg és csen almát a költő háta mögött. Nem beszélve a festőnő miniatűr másáról, amely szerényen húzódik meg az Ebéd nappalijának falán.
A magányos figurák, köztük Kiss Márta önarcképei általában révedőek, köznapi tevékenységbe (gépelésbe, gyümölcsválogatásba, fényképezésbe) feledkeznek, néhol a karba font kéz, máshol a lesütött szem jelzi a visszafogottságot, és egészen visszahőkölünk, amikor a dekoratív, szögletességében is mozgalmassá szövődő háttér előtt magasodó Kiss Márti-figura egy helyütt minket, kukkolókat vesz nagyító alá a mintegy sokdioptriás szemüvegnyi lencse által küklopszivá duzzasztott, tudományosan éber fél szemével. Ugyanakkor a Végre féktelen, festéket vödörrel loccsantó, kicsi nőalakja játékossá oldja ezt a komoly megfigyelő, mérlegelő, az életet vesébe látó tekintettel faggató, szinte fémpalástosan merev piktori alapállást.
Az elnéptelenedő tájak és csendéletek sem annyira az élet túlhabzó, túlpezsdülő voltáról, a burjánzó lombokról vagy a természet adta termények bőségéről beszél, mint inkább a teremtmények között üresen maradó helyekről, a szuggesztív hiányról, mely annyira plasztikusan megjelenik a gőzfürdőben ücsörgő, Buddha-szerű figura lágyék elé szív-formán hajlított két kézfeje közötti űrben.
Nem szóltam persze sok mindenről, például a testek esztétikájáról, a harsány színek nagyon is szembeötlő jelentőségéről, sem a képeken lapuló rejtett „időzített bombákról”, amelyek (akár a virágfényképező hölgy közelében megbúvó démonfigura vagy az átlagos parkba rejtett „égő csipkebokor”), az egész kontextust egyszeriben átértelmezik.
Hadd emeljek ki azonban két jelentőségteljes mozzanatot, amelyek búvópatakként munkálkodnak a festmények jelentésrétegei alatt. Az egyik az étel, a tápláló, létfenntartó, haraphatóan érzéki, testünkké lényegülő anyag vissza-visszatérő jelenléte: akár fogadás, akár magányos sütizés, akár vacsora, akár piknik szolgáltatja az alkalmat. Kiss Márta embere, aki olyannyira nem ízleli-szagolja-harapja embertársát (vagy ha tesz is ilyet, csakis illedelmesen, olyankor, amikor senki, a művész röntgenszeme se látja), az étellel ápol szenvedélyes kapcsolatot, a táplálkozásban fejezi ki a világhoz való (visszafogottan is) szenvedélyes viszonyát.
A másik fontos motívum mondhatni egyáltalán nem látható, mégis határozottan érzékelhető: ez a kommunikációs űrök, gátak és csődök mögött zajló szertartásos, benső meditáció, melynek révén ezek az olykor imapozícióban vagy középkoriasan kimódolt tartásban lebegő szereplők mintha valamiféle állandó, megfoghatatlan, belső párbeszédben és egységben állnának az oly idegennek tetsző világ-lényeggel.

Lackfi János

« Vissza