Markovics Gábor festményeiről

Kútbanézők

Egy jó festmény, az valójában egy olyan történet, ami egy keretbe zárt teljességgel nyitott és befejezetlen folyamat. Umberto Eco írt a nyitott mű elméletéről, amelynek lényege annyi egy rövid mondatba összefoglalva, hogy minden mű az olvasóban ér véget – jelen esetben e képek történetei bennünk érnek véget. Azaz megkérdezhetjük Markovics Gábortól, hogy mire gondolt a ’Kavicsokkal’ című kép megalkotásakor, volt-e valóságos modell, amely alapján megfestette a képen látható kisfiút, vagy a szarvaslovaglás kedvenc hobbijai közé tartozik-e, de azt gondolom, hogy ezek teljesen felesleges kérdések. Kérdések helyett, hogyha rám hallgatnak, akkor közel mennek Gábor képeihez, és történetüket megpróbálják befejezni. Ha sikerül, akkor inspirálni fogja Önöket. Így a kép, amely voltaképpen a történet kezdete, tovább él, és dolgozni kezd Önökben.

Van Gábor műveinek egy nagyon furcsa jellegzetessége számomra. Ahogy nézegettem őket – én úgy fogalmaznám szakmámból adódóan, hogy - „érdekes a kamerakezelése”, nagyon merészek a képkivágások, a kompozíciók. Ha megnézzük, a kavicsos kép esetében is alig fér bele a figura a keretbe. Egyszerűen szét akarja feszíteni, olyan, minthogyha egy kamerával egészen közel menne, és egészen közelről próbálná – egyébként jelentős optikai csalással – besűríteni azt, amit látunk. Egyébként, ha már a perspektívánál tartunk és a képkivágásnál: ha például egészen közel megyünk ehhez a képhez, leguggolunk, akkor egy különleges tér- és művészeti élményben lesz részünk. Hirtelen mi is kis kavicsokká válunk. Mert ugyanabba a perspektívába kerülünk, mintha a kavicsokat gyűjtő fiú fölénk hajolna.

Témaválasztását tekintve, amit látunk, azok tulajdonképpen – hát hogy is mondjam – nem nagy dolgok. Nem valami egészen velőtrázó drámai felismerések, hanem olyan apróságok, egészen egyszerű hétköznapi események, amelyekhez Markovics Gábor egészen közel fókuszál, és az így bemutatott momentumokat a maga misztikumában mutatja be nekünk – adott esetben egy alvó kislányt, egy fiút, akire rászállt egy lepke, vagy egy férfit, aki magokat köpköd egy tálba.

A művészetben semmi nem áll magában, semmi nincs előzmények nélkül. A képeket szemlélve biztosan lesz egy-két mester, egy-két nagy előd, aki be fog ugrani. Sokan észre fogják venni Csontváry hatását, akár picit a figurákban, akár picit a színekben, a monumentalitásban. De ez nem az a fajta monumentalitás, amire Csontváry esetében szoktunk gondolni – hatalmas felületek, hatalmas képek – hanem inkább az energia, a vállalás monumentalitása. Hihetetlenül erős, szuggesztív képekről beszélhetünk. Tóth Menyhért vagy akár Gulácsy Lajos álomszerű világa is megjelenik, de azt gondolom, hogy a végeredmény az mindenképpen „markovicsos”. Mindenképpen egy olyan erős képzőművészeti alkotói világról beszélhetünk, amely egyedivé teszi az ő alkotásait.

Lévai Balázs

Markovics Gábort és festészetét még Egerből ismerem, a főiskoláról, ahol hallgatónk volt. Festészetében olyan hagyományokhoz, gyökerekhez kötődik, amelyet a magyar művészetben Csontváry, Tóth Menyhért, majd napjainkban Lóránt János Demeter képvisel.

A szín hangulatteremtő erejét fölhasználva erőteljes fakturális hatásokkal gazdagítja az expresszíven torzított formavilágot. Torzításai nem öncélúak, etikai-erkölcsi szándék vezérli az önkifejezését, belső küldetéstudattal, emberjobbító szándékkal műveli mesterségét.

Mitikus hangzású, hangulatú képi gondolatai széles ívű, narratikus mesélőkedvet működtetnek az alkotóban, a népmesék igazságkereső elkötelezettségével. Emberek és állatok egymásra utalt viszonylatai szerves egészet alkotnak egy olyan képi nyelvben, amelyben szándéka van az üzenetnek - igaz, őszinte szándéka. A szándék tisztasága és a következetes munka egy nagy lehetőségeket ígérő, tartogató művészpályát sejtetnek.

Földi Péter

« Vissza